A gondolkodás ünnepi játékai I. rész
"Végső soron mik az ember igazságai? − Az ember megcáfolhatatlan tévedései."
(Nietzsche: A vidám tudomány, 265.)
"A filozófiának nincsen ugyan lényege, van viszont története"
(Rorty: Professzionális filozófia, transzcendentalista kultúra)
Nietzsche, az origópont
Az elmúlt több mint egy évszázad bölcseletének történetében valószínűleg Friedrich Nietzsche tevékenysége jelenti azt a fordulópontot, amelyet azóta sem lehet megkerülni, vagy figyelmen kívül hagyni. Nem kijelentéseinek érvényéről van szó, vagy stílusának, sajátos szempontjainak követéséről, újra felvételéről, hanem arról, hogy Nietzsche a gondolkodás mint tevékenység elé a radikalizmus követelményét állította. Nem egyes kijelentéseivel tette ezt, hanem egész filozófusi tevékenységével: egyszerre volt provokatív (akadémiai pályafutásába került), átfogóan kritikus, és végül, de nem utolsósorban: nem félt (és ez a három ugyanazt jelenti három aspektusból). Azóta ennek a fajta - nevezzük így, kihívásnak - minden jelentős gondolkodó eleget is tett a maga módján, elég, ha két, homlokegyenest szembenálló egykorú felfogásmódra utalunk, mint Martin Heidegger fundamentális ontológiai kísérlete az 1920-as évektől, vagy Moritz Schlicknek és társainak, a Bécsi Kör tagjainak a filozófia új kezdetére irányuló tevékenysége ugyanebben az időben.
Mit jelenthet napjainkban radikálisnak lenni? Az egyik oldalról ez úgy jelenik meg, hogy provokatív hangon szólunk. Ennek értelmében inkább nevezhető gondolkodónak a 18-19. század fordulóján de Sade márki és Thomas de Quincey, mint például Hegel és Marx, mivel az előbbiek radikálisabbak voltak az utóbbiaknál. Hisz az utóbbi kettő nem tett mást, mint amit évezredek óta számos bölcselő: a szellemi panaceát, a mindenre megoldást nyújtó végső metafizikai választ kereste, és vélte megtalálni az egyik az Abszolút Szellemtől az Abszolút Tudásig vezető folyamatban, a lét és tudás dialektikájában, míg a másik a munkában és az osztályharcban lelte fel ugyanezt, szintén a dialektika módszerével. Velük szemben de Sade és de Quincey minden erőfeszítése láthatólag arra irányul, hogy bármiféle végső, lezáró választ elkerüljenek, s vállalják ennek érdekében akár a legbotrányosabb gondolatok kimondását is − csupán azért, hogy szellemi szabadságukat megőrizzék − vagyis így, utólag értelmezve: radikálisok maradhassanak.
Másféleképpen is feltehető a kérdés: hol és hogyan kell radikálisnak lenni? A válasz erre, hogy a radikalizmus − ahogy ezt a magunk mögött hagyott, az eddigi történelem talán legborzalmasabb évszázadának eseményei tanúsítják − kizárólag a szellem területén érvényesíthető alkotó módon, de ott viszont biztosítja a gondolat súlyát, illetve a radikalizmus csak átfogóan érvényesülhet.
Ahhoz az állításhoz, hogy szellemi és átfogó értelemben vett radikalizmus szükséges, annyit lehet még hozzátenni, Bibó István-parafrázisként, hogy radikálisnak lenni annyit jelent, mint nem félni − valamifajta szellemi bátorságra van szükség. Nem félni például attól, hogy a filozófiát szabad tevékenységként gondoljuk el és műveljük − nem pedig szaktudományként, hiszen az ekképpen felfogott filozófia tulajdonképpen önmaga paródiája lesz, nem egyéb. Azért is fontos ez, mert ha felismerjük, hogy a sors - vagy az antik tragédiával szólva - a végzet csapásait saját, egyszeri életünkben újra és újra el kell viselnünk, azt is fel kell tudnunk ismerni, hogy a végzettel szemben érzett félelemtől csak a szellemi tevékenységben mentesülünk. Másképpen szólva a létezésnek csak ez a szférája mentes a sors hatalmától. Azonban, ha csak a sors túlságos hatalmától való megszabadulás vágya indít bennünket a filozófia művelésére, akkor csupán az önmegváltás kétes kísérletét konstatálhatjuk. Teljesen érdektelen lesz mások számára, amit ekképpen művelünk. Önmegszólítási kísérlet ez, semmi több, holott ennek a tevékenységnek a tétje éppen a másik megszólításában és a mások általi megszólíthatóságban rejlik. Az ilyen formában, igen laza körvonalakkal megrajzolni kívánt gondolkodás: radikális, vagyis átfogó, szabad, tehát nem fél, és képes másokat is megszólítani.
A radikalizmus mint kezdet
A radikalitás újrakezdést is jelent, ez viszont visszakapcsolás is a kezdetekhez. A címben felvetett methexisz kifejezés, mely Platónnál a Phaidónban és a Timaioszban is előfordul, inkább kötődik az európai logocentrikus-metafizikai hagyomány kezdeteihez, így vajmi kevéssé látszik a fentebb körvonalazott radikalitáshoz kapcsolódni. Azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy Platón műveiben sohasem találjuk meg legfontosabb kifejezéseinek fogalmi kifejtését, jelentéskörük megadása mítoszba burkoltan, részben metaforikus alakzatokban történik meg, szándékosan homályban hagyva bizonyos vonatkozásokat.
A Timaioszban egyenesen két mítoszt találunk, az egyikben a címadó szereplő meséli el Atlantiszét, amihez majd Szókratész hozzáilleszti a maga kozmogóniai mítoszát, ebbe ágyazva beszél a methexiszről is. A kifejezés, amit magyarra rendszerint részesedésnek fordítanak, magában foglalja eszerint az érzékelhető világ alakzatainak az eredendőbb eszmei valóság, az örök és változatlan lét formáiból és minőségeiből való részesedését. Az előbbieknek minden tulajdonsága, sőt puszta léte is annak köszönhető, hogy részesednek a felsőbb világból, de hogy ez pontosan mit jelent, és hogyan zajlik, azt Platón sem fejti ki szigorú fogalmisággal, helyette képi alakzatok, geometrikus formák nagyszabású víziójában lehet részünk.
Itt és más műveiben Platón az emberi megismerés folyamatára és magyarázatára az anamnézisz (visszaemlékezés) kifejezést alkalmazza, mint a lélek halhatatlanságának közvetett bizonyítékát. De arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ha a lélek (vagy szellem, mert Platónnál nem különül el a kettő olyan élesen, mint későbbi filozófiákban) születése előtt és halála után az eredendőbb, nem-fizikai valóság közvetlen szemlélője volt, akkor egyben részesednie is kellett belőle. Földi létünk során pedig magunk is − egyéb létezőkhöz hasonlóan − részesedés által vagyunk és rendelkezünk fizikai tulajdonságainkkal, vagyis az ember, bár az anamnézisz által idézi fel magában a szellemi világot, de kétszeresen is − tudata-lelke és teste révén − a methexisz révén lesz megismerő valósággá, tudatos létet nyerő lénnyé, amely így a maga egyszeriségében adott emberi konstelláció létrehozó és fenntartó mozzanata lesz. Az is világos Platón nyomán, hogy az ilyesféle methexisz feltételezi az ember aktív participációját, nem csak úgy, mint visszaemlékező lélekét, hanem olyanét, aki szellemi erőfeszítései révén aktív eleme a részesedés folyamatának.
Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy korunkban az aktív szellemi lét, a tudat magasabb szintre emelése a korábbiakban kifejtett okok miatt csak a radikalitás lehet, akkor talán nem tűnik túlságosan erőltetettnek radikalitás és methexisz összekapcsolása. Így érthetővé válik az is, hogy a radikális szellem nem akar uralni, birtokolni semmit, hiszen maga is részesedés által van és aktív, és tulajdonképpeni célja ennek fenntartása, ami kizárt a hatalomra törekvés, az uralomvágy esetében. Így megvalósul az a feltétel is, hogy megszólítsuk a másikat, a platóni művekhez hasonlóan dialógusban bontakozzon ki a gondolkodás, a tudat mozgása. A megszólított jó esetben válaszol is nekem, és ebből születik a megértés, ahogy néhány huszadik századi felfogásmód, például a perszonalista filozófia, Martin Buber dialógusfilozófiája, G. H. Mead interakcionista elmélete, vagy Bahtyin művészet- és nyelvfelfogása is tanúsítja ezt. Ők is radikálisak voltak ebben az értelemben, hiszen szakítani mertek koruk túlságosan intellektuálissá vált, a modern absztrakt individuumra építő elgondolásaival. A feladat természetesen nem az, hogy utánozzuk őket, hanem az, hogy magát a radikalitást valósítsuk meg, tartsuk fönn a szellem, a tudat világában, hiszen a kettő tulajdonképpen egy.