Tér és idő

Tudatosság és téridő-felfogás I. rész

· Az idő térbeli értelmezése:

Bizonyos meghatározó tapasztalatok nyomán, melyeket az élet fordulópontjain átélünk, megbizonyosodhatunk róla, hogy a tér és az idő, ahogyan mi ismerjük, nem kizárólagos adottságok. Vannak az életnek olyan helyzetei, amikor hirtelen, egy csapásra, egyszerre, egészben látunk mindent, mint az életveszély pillanatában, vagy az élet végső zárásakor. Olyan ez, mint amikor a vándor elhagyja azt a várost, ahol ismer szinte minden részletet, és még egyszer, a távolból visszatekint rá, és ilyenkor, talán csak egy pillanatra, képes egészként, egészben megérteni azt, amit addig csak részről-részre, hosszú idő alatt tudott csak felfogni.

Mindezek az előzetes megfontolások arra indítanak bennünket, hogy az időt a tér negyedik dimenziójaként értelmezzük. Ehhez pedig Piotr Uszpenszkij Tertium Organum című művét vesszük kiindulópontnak.[1] Nem az egyedüli kiindulópont, hiszen az ő nézeteit támasztja alá az utóbbi évtizedekben elterjedt felismerés is, hogy a különböző élőlények más-más módon értelmezik a teret. Ennek megerősítése az indiai Jagadis Chandra Bose biológiai realativitáselmélete is, mely szerint az élőlények eltérő téridőben léteznek.[2] A különbség a hasonló lények között nem olyan nagy, ezért nem érezzük feltűnőnek, de például az ember és a rovarok között a differencia már óriási, és ezért nem értjük a méhek, hangyák, termeszek tájékozódását, kommunikációját, társadalmát.

Azt kell feltételeznünk, hogy a tér és idő érzékelésének nem pusztán a ritmusa, szakaszolása különíti el a lényeket, hanem arányuk is. Ez azt jelenti, hogy ami egy alacsonyabb rendű lény számára idő, az egy magasabb rendűnek tér, és ami ennek idő, az egy még magasabb rendű számára térré lesz. Mindez azért van így, mert egy olyan térrel való találkozás és kapcsolat, aminek nem vagyunk teljesen tudatában, mozgást hív elő bennünk, és ennek érzete, tudata az idő. "Ebből következik, hogy a tudat kiszélesedésének és felemelkedésének mértékével és felfogóképességének alakjaihoz mérten a tér mutatószáma növekszik, az idő mutatószáma csökken."[3]

Vagyis az időérzékelés nem más, mint tökéletlen térérzékelés, ennek a határa. Találkozunk a térrel, de nem tudjuk térként felfogni, mozognunk kell benne, hogy kitapasztaljuk, az eközben eltelt idő képzetét pedig hozzákapcsoljuk. Azonban nem a mozgás származik az időből, mint ez elsőre tűnnék, hanem a mozgás származik az idő eszméjéből, mint annak lehetőségi feltételéből, ahogy ez Kant elemzéseiből is kitűnik A tiszta ész kritikájában, amelyben Kant az időt a tapasztalat a priori feltételeként elemezte: "Az idő egyáltalán minden jelenség a priori, formai feltétele. A tér mint minden külső szemlélet tiszta formája a külső jelenségekre korlátozódik, csupán azoknak a priori feltétele. Ezzel szemben, mivel önmagában, az elme meghatározásaként minden képzet belső állapotunkhoz tartozik, akár valamilyen külső dolog a tárgya, akár nem, ez a belső állapot pedig alárendelődik a belső szemlélet, tehát az idő mint forma feltételének, ezért az idő minden jelenség egyáltalán mint jelenség a priori feltétele, mégpedig közvetlenül feltétele a belső jelenségeknek (lelkünknek) és - éppen ezáltal - közvetve feltétele a külső jelenségeknek is."[4]

Ennek nyomán elmondhatjuk, hogy azt vagyunk képesek térnek, térbeliként érzékelni, amit alakban tudunk megjeleníteni, azt érezzük időbelinek, amit mozgásban vagyunk képesek csak felfogni.

· Térérzék és alakmegjelenítés:

A térérzék és a tudatosság fentebb már jelzett összefüggései alapján azt is feltehetjük, hogy az állatok a harmadik dimenzió mozdulatlan szögeit és görbéit mozgásként, azaz időbeli jelenségként érzékelik. Ezzel összevethető az ember mozgásérzékelése, amely feltehetően nem más, mint a negyedik dimenzió terének tökéletlen felfogása. Ez tehát mozgás által történik meg, ami ezek szerint nem más, mint a térről az időre, a világos térérzékről a nem világosra való átmenet tudata. Lényeges itt a tudat emlegetése, hiszen az egész folyamat a különböző tudatszinttel bíró lényekben, azok tudatában megy végbe, és a különbség oka mindig a tudatosságban magában rejlik. Vagyis feltehetően a tudatszint belső váltása a téridő-érzékelésben is minőségi változást eredményezhet.

Ha mindez, amit eddig vázoltunk, a tudat állapotáról tudósít, akkor feltehető az is, hogy maga a világ a számunkra éppen rendelkezésre álló tudatszinttől függő téridő- szerkezettől eltekintve mozdulatlan és állandó valamiként létezik, ahogy ezt már Kant is sejtette és filozófiájában Ding an sich néven illette. A dolgot magát problematikus határfogalomnak nevezte, ennél tovább nem ment, hiszen célja az újkori tudományos tudás határainak kijelölése volt. "Problematikusnak nevezek egy fogalmat, ha nem tartalmaz ellentmondást, és mint adott fogalmak lehatárolója összefügg más ismeretekkel, azonban objektív realitása semmi módon nem ismerhető meg. A noumenon fogalma, vagyis az olyan dologé, melyet nem az érzékek tárgyaként, hanem magában való dologként (kizárólag a tiszta értelem útján) kell elgondolni, ez a fogalom egyáltalán nem ellentmondásos, hisz nem állíthatjuk, hogy az érzékelés volna az egyetlen lehetséges szemléletmód."[5]

Ennek nyomán viszont az élet titokzatos jelensége - amelyről a filozófusok már a kezdettől feltették, hogy létbeli különbség, minőségi, ontológiai differencia - négydimenziós, összetett körök áthaladásának lesz tételezhető a mi terünkön. Mivel körről van szó, ugyanazon a ponton kezdődik és végződik, vagyis ily módon is igazolódik, amit már az ókori bölcselők is hangoztattak, hogy az embernek azért kell meghalnia, mert nem tudja összekapcsolni a kezdetet a véggel, a születést a halállal.

· A dimenziószámok összefüggései:

Az élet jelenségeit ezek szerint valahogy úgy fogjuk fel emberként, ahogy a mechanikus mozgás tűnik fel egy kétdimenziós lény számára, aki valamiféle életjelenségnek érzékeli azokat, és ahogyan egy magasabb rendszámú térben az általunk életként felfogott minőségek a magasabb tér mozgásaivá lesznek, illetve ezek egy még magasabb térben szilárd anyagok tulajdonságaivá, amely mögött aztán energia, e mögött pedig információ (struktúra) van, végül az egész valamiféle tudatállapot projekciójává változik.

Kétdimenziós tér

mozgás a térben

élet

energia

Háromdimenziós tér

szilárd anyagok (nekünk: elemek) tulajdonsága

mozgás a térben

élet

Négydimenziós tér

energia

szilárd anyagok (nekünk: tapasztalat) tulajdonsága

mozgás a térben

Ötdimenziós tér

információ

energia

szilárd anyagok (nekünk: műfajok, népek, családok stb.) tulajdonsága

Hatdimenziós tér

tudat

információ

energia

Vagyis a magasabb rendű térben eltűnik a mozgás, szilárd anyagok tulajdonságaivá alakul át, amely azt is magában foglalja, hogy bizonyos tudatszint fölött eltűnik az idő felhasználása, ennél fogva az idő szükséges volta is. Más szavakkal kifejezve az idő jelentősége csökken, ahogy a tudat kiszélesedik, színvonala emelkedik. Így feltehető, hogy egy kétdimenziós lény számára a harmadik, negyedik és további dimenziószámú terek sajátosságai, amennyit ebből képes felfogni, mind időbeli jelenségként lesznek csak értelmezhetők.

Kimondhatjuk ezek után, hogy az időérzék nem más, mint tökéletlen térérzék, a megjelenítés tökéletlen képessége. Megjegyzésként ide kívánkozik, hogy a képi ábrázolás miért is állt oly nagy becsben bizonyos kultúrákban, hiszen valami olyasmit volt képes alakban ábrázolni, amit egyébként csak időben tudnánk felfogni. Érvényes ez a bizánci ikonfestészetre éppúgy, mint a kora reneszánsz itáliai festészetére, az ókor monumentális freskóira és a történelem előtti barlangfestményekre. De a huszadik század analitikus és geometrizáló kísérleteit is csak így érthetjük meg igazán, a kubista festészetet éppúgy, mint a nonfiguratív, absztrakt kifejezésmódokat.

Az idő kiiktatása után a világból eltűnik az előtt és az után, csak egyetlen most van, amiben minden örökké létezik. Az elkülönült, egyedi dolgok helyett minden együtt, egyszerre, egyben adott. Így például az összes könyv egyetlen könyvben, könyvként van, az összes ember afféle Leviathánként egyetlen ember lesz, minden létező egyed tulajdonságaival. Mindez azért képzelhető el így, mivel az individuális létezés, a megoszlás is időbeli sajátság, tehát az idő eltűnése az egyedekre osztás jelenségét is kiiktatja. Mindez eszünkbe juttatja a középkori létfilozófia azon megfontolását, miszerint a létezés egyediségnek elve, a principium individuationis azért járul szükségképpen a létezéshez, mert azon a szinten, ahol a létezés egyedi lények formájában ölt testet, az anyag is jelen van, és ennek jelenléte okozza mintegy az egyedekre oszlást. Ennek nyomán viszont feltételezhetjük, hogy idő és anyag egyként okozója az egyedként való létnek, ezért összetartoznak, vagyis egyik a másik nélkül nem valószínű, hogy mint afféle transzcendentálé, a létező átfogó jellemzőjeként megnyilvánulhatnának.

"Ha pedig van olyan dolog, amelyik csak létezés, úgy, hogy maga ez a létezés szubzisztens, tudniillik önmagában fönnáll, akkor ehhez a létezéshez nem adódhat differencia, mivel ha adódnék, akkor már nem lenne csak létezés, hanem létezés és ezenfelül még valami forma; és még kevésbé adódhat hozzá matéria, mivel akkor már nem szubzisztens, hanem materiális létezés lenne. Az a lehetőség marad tehát, hogy olyan dolog, ami azonos a létezésével, csak egy lehet. Ezért szükségszerű, hogy rajta kívül bármely más dologban más legyen a dolog létezése és más a mibenléte vagy formája, azaz természete."[6]

Másként szólva, megpróbálhatjuk elképzelni azt az esetet, hogy az idő, ahogyan az ember tudata számára a világot adott módon leképezhetővé teszi, egyben meg is határozza ezen érzékelt világ tulajdonságait, tehát az idő jellegének változása az anyagiság mibenlétén is ugyanilyen módosulásokat eredményezhet.

Adódik azonban így ennek nyomán egy másik megfontolás is az időtudat ilyesféle módosulásával kapcsolatosan. Ez pedig az idő ritmusának, tempójának érezhető felgyorsulása, és ennek következménye a modern ember létében. Ez nyilvánvalóan összefügg a megismerés általános tempójának felgyorsulásával, ami viszont a gyorsuló idő paradoxonát eredményezi. Ez azért paradox jelenség, mert miközben a rendszerezett, tudományos megismerésnek egyre kevesebb időre van szüksége tudásához, az így szerzett ismeretek egyre gyorsabb ütemben avulnak is el, és ami legalább ilyen fontos, ezzel párhuzamos a hétköznapi élet ritmusának felgyorsulása is, ami szintén ugyanígy a dolgok, az élet, és általában minden, létezéssel összefüggő minőség súlyának, erejének fogyatkozásával párosul. Úgy tűnik tehát, hogy a modern élet és tudás ritmusa, időbeli tempója magának a modernség alapjainak a felszámolódását váltja ki, egyre inkább súlytalanná, jelentőség nélkülivé téve azt.

[1] Ouspensky, Piotr: Tertium Organum: The Third Canon of Thought, a Key to the Enigmas of the World.Translated from the Russian by Nicholas Bessaraboff and Claude Bragdon. Rochester, N.Y.: Manas Press, 1920, 344p

[2] Acharya Jagadis Chandra Bose: Plant Response as a Means of Physiological Investigations, Longmans, Green & Co. London, 1906., Physiology of Ascent of Sap, Longmans, Green & Co. London 1923

[3] [3] Ouspensky, Piotr: Tertium Organum: The Third Canon of Thought, a Key to the Enigmas of the World. Magyar fordítás: Tar Ibolya és Szőnyi György Endre (szerk.): Hermetika, mágia. Ikonológia és műértelmezés 5. 534.

[4] Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája. Transzcendentális esztétika 6. §. (ford. Kis János, Atlantisz, 2004.) 88.

[5] Kant, Immauel: i.m. Harmadik fejezet: Min alapul a tárgyak felosztása a phaenomena és a noumena osztályaira. (id. kiadás,272.)

[6] Aquinói Szent Tamás: A Létezőről és a Lényegről (ford. Klima Gyula, Helikon, Bp. 1990.) 68.